Diós Kristófra emlékezve

Nehéz a tollam mikor a következő sorokat írom. Tavaly karácsony napján megrázó hír járta be a magyar madarászok, természetvédők, természetfotósok világát. Diós Kristóf és édesapja tragikus hirtelenséggel hagytak itt bennünket. A családi tragédia oka szén-monoxid mérgezés volt.

Kristóf sportember volt. Kutató munkát végző biológus hallgató, terepmadarász, természetvédő, természetfotós, de mindezek előtt: jó barát. Mindig vidám természete, egyedi humora miatt szerette őt mindenki akit ismerek. Évről évre aktív résztvevője volt számos, országos szintű természetvédelmi tevékenységnek, kutatótáboroknak. Érdeklődése elsődlegesen az emlősfajok és ragadozó madarak iránt volt jelentős, de mindent szeretett ami élt és mozgott. Teljességében szerette ezt a tökéletes rendszert amit úgy nevezünk: természet.

Tudásvágya mérhetetlen volt. A tudományos szakirodalom és a szépirodalom egyaránt érdekelte. Szakdolgozatát kedvenc, újra visszatelepülő hazai emlős ragadozójáról az aranysakálról írta. A természetfotós tevékenységét is a sokféleség jellemezte. Szeretett cserkelni, síppal rókát vagy őzet behívni, vízparton fekvő lesből teleobjektívvel halászó gázló madarakat fotózni. Egyedi fejlesztésű, kamera csapdás felvételeivel a közelmúltban már nagyon szép sikereket ért el. Tele tervekkel, lehetőségekkel, nagy célokkal ért véget az élete 24 évesen. Távozásával pótolhatatlan veszteség érte a hazai természetvédő és természetfotós szakmát. Hiányozni fog.

 

Morvai Szilárd